Túl a hatezredik kerámián

- Életem során több mint hatezer kerámia figurát készítettem - mondta legutóbbi látogatásunk alkalmával Jójárt Erzsébet keramikus, amikor a férjével együtt a tőlük megszokott kedvességgel fogadtak. Szombati nap volt, nem sokkal azután érkeztünk, hogy bezártuk a galériát. A Jójárt házaspár házával szemközt leparkoltunk a senki földjén, a csomagtartóból kivettük az üres dobozt, melybe kerámiákat reméltünk, és becsengettünk a kis vaskapun.

Pár pillanattal később Erzsike hangját hallottuk a ház felől:

- Nyitva van!

Fújt a szél, a február végi szokatlan hidegben meggondolja az ember, hogy kimerészkedjen-e a fűtött lakásból. Erzsike a bejárati ajtó előtt állva várt bennünket. Betessékelt, lekabátoltunk, és kisvártatva Feri is lejött az emeletről. Elvette kabátjainkat, és Erzsikével együtt beljebb invitáltak.

- Foglaljanak helyet! - mosolygott a ház asszonya, és a csillogó fehér asztal felé mutatott a nappaliban, amely körül vadonatúj, ugyancsak fehér székek sorakoztak. Aztán egy percre eltűnt a konyhában, és gusztusosan szervírozott hidegtállal tért vissza. Szabadkoztunk, de leintett bennünket, és házi készítésű, sűrű musttal kínált.

- Ezt szabad, ugye? - kérdezte, mert tudta jól, hogy alkoholt nem fogyasztunk. Bólintottunk, és míg Erzsike elmondta a mustkészítés mikéntjét, szedegettünk a tányérunkra a vékonyra szeletelt, hideg sült húsokból.

A beszélgetés fonalát szinte ott vettük fel újra, ahol tavaly ilyenkor elejtettük. Felemlegettük a "régi, szép időket", emlékeink között utaztunk a közeli és távoli múltban, majd bebocsátást nyertünk a kerámiákkal teli, ma már inkább csak raktárként funkcionáló műterembe. Kiválasztottunk néhányat azokból a kerámiákból, amelyeket még bemutathatunk a galériában, de mivel Erzsike már csak elvétve gyújtja be a kemencét, nem szívesen válik meg keramikusi pályája megmaradt darabjaitól.Az apró helyiség polcai színes, csillogó kerámiákkal voltak teli, melyek a szivárvány minden színében pompáztak. Előkerültek az első darabok: tűzpiros színnel mázazott alkotások, melyek elkészülte után annak idején Erzsike először csodálkozott rá, mire képes egy jó minőségű máz, és egy megfelelően beállított égetőkemence.

- Amikor az első égetés után ezeket megláttam, én olyan boldog voltam! - mondja, és a felidézett emlékektől ma is ragyog a tekintete. - Legszívesebben mindenkit behívtam volna, hogy nézzék meg, milyen szépek!

Az első darabok persze nem eladók, és sohasem lesznek azok. Sőt, a későbbi évekből is meg szeretne tartani jó néhányat, ebben különbözik a legtöbb keramikustól. Sokan nem gondolnak arra az aktív évek alatt, amíg folyamatosan dolgoznak, hogy megőrizzék pályájuk jellegzetes alkotásait a különböző időszakokból.

Mi ezúttal a bordó kollekcióból válogathattunk - no, nem sokat, de néhány darabot igen. És külön galériánk számára készült egy kék virágokkal teli váza, amelyet az alkotó legszívesebben egyben szeretne majd eladni. Szelíden emlékeztettük Erzsikét, hogy nálunk a vásárló a főnök, és nem biztos sajnos, hogy ez a vágya teljesül.

- Na nem baj - mosolygott, és a szeme sarkából még egyszer a kék virágokra nézett, mielőtt becsomagolta volna őket. A tárgyakra apró számok kerültek, listát készítettünk. Közben megtudtuk azt is, hogy sokszor előfordult a múltban, hogy égetés után, szállítás előtt az egész nappali szoba zsúfolásig telt kerámiákkal.

- Alig lehetett lépni tőlük - emlékezett vissza a keramikus, majd hozzátette: - Most már csak maguknál vannak kerámiák...

Búcsúzóul, meglepetésként Erzsike saját készítésű édesség-kóstolóval kínált bennünket, amely majd unokájuk 26. születésnapjára készül, akit másnapra vártak. Megtisztelve éreztük magunkat a kedves fogadtatás és az irántunk tanúsított megbecsülés miatt. Jójárt Erzsébet kerámiái pedig elfoglalták méltó helyüket a Régihíd Galériában...

Sajdik Ferenc varázslatos műve idei karácsonyi képeslapunkon

Sajdik Ferenc varázslatos hangulatú
pasztellje a Régihíd Galéria 2017. évi
exkluzív karácsonyi üdvözlőlapján

- Szeretsz téli képeket készíteni? - kérdeztem Sajdik Ferenc grafikusművésztől, hazánk első - és mind ez idáig egyetlen - Kossuth-díjas karikaturistájától. 2017 karácsonyára ugyanis varázslatos hangulatú festményt készített Galériánk ünnepi üdvözlőjére.
- Most is épp egy téli képet rajzolok - válaszolta, ám további részleteket nem árult el a készülő műről. Nem is faggattuk hát tovább, hanem helyette megpróbáltuk felidézni a számos ismert Sajdik-grafikából azokat, amelyek a karácsony témakörében kerültek le rajzasztaláról. Lelki szemeink előtt felrémlettek vidám betlehemezők a szájtáti nézőközönség előtt, vagy egy pár kockából álló, képregénynek aposztrofált rövid, kitalált történet a gyermek Andersenről, a későbbi nagy mesemondóról, akinek "meséit" szigorú édesapja egészen más fogadtatásban részesítette, mint később a gyerekek - oly annyira, hogy a felbőszült atya kiutasította házából a karácsonyi angyalkát, mondván: egy ilyen hazudós, rossz gyereknek ne hozzon semmit...
Ott vannak azután a mesebeli téli városképek, amelyeket Sajdik Ferenc megalkotott az évek során. Szánkózó, korcsolyázó gyerekek, ködös, téli alkony, disznóvágási előkészületek, amikor egy fél falu kergeti a menekülő malacot - és még sorolhatnánk. A számos képben egy valami közös: derűt, vidámságot árasztanak, mosolyra fakasztják a szemlélőt.

Sajdik Ferenc pedig fáradhatatlanul rajzol továbbra is mindannyiunk örömére. Ha épp nem téli képet, akkor készülő albumán dolgozik, könyveket illusztrál, vagy népes családjának tagjai kapnak egy-egy különlegességet a páratlan népszerűségnek és szeretetnek örvendő rajzoló nagyapától...

Szeged "szőlőszemei"

Richter Ilona és Kass János grafikusművészek plakettjének kihelyezéséről és megszenteléséről

Van egy kis plébániatemplom Szeged-Tarjánban, megbújva a panelházak övezte Tátra téren. Ennek a templomnak a bejárati ajtaján szőlőfürtöt képeznek azok a plakettek, amelyek Tóth Sándor - ugyancsak szegedi - szobrászművész keze nyomán kihelyezésre kerültek. Tudósok, művészek, közéleti személyiségek miniatűr portréi kerültek a kapura az elmúlt évek során. Azokéi, akik életükkel, munkásságukkal hatottak a városra, nyomot hagytak tudományos-kulturális-szellemi életén, és akik nélkül városunk nem lett volna azzá, amivé lett.
A Szent Gellért nevét viselő plébániatemplom búcsúnapján, 2017. szeptember 24-én Richter Ilona és Kass János grafikusművészek "szőlőszemei" is elfoglalták méltó helyüket az immár terebélyessé vált bronz szőlőfürtben.

Richter Ilona a szentmise előtt

- Nahát! - nézett körül a templomban csodálkozva Richter Ilona a tegnap délelőtti szentmise előtt -, Soltvadkertről is milyen sokan eljöttek!
Csodálkozása annak bizonysága volt, hogy sikerült valóban "titokban" tartani az ünnepség őt érintő apropóját. Dr. Benyik György, soltvadkerti születésű plébános azt kérte ugyanis a meghívottaktól, hogy ne gratuláljunk előre Ilonkának, ha beszélünk is vele, hanem legyen ez az egész valamiképpen meglepetés a számára. Suttogva folytatott telefonbeszélgetések, internetes lánclevelek útján terjedt hát a hír, és a kis templom megtelt zsúfolásig. Jelen volt Lehoczki Ferenc, Soltvadkert polgármestere, valamint Szakács Tibor atya, aki Soltvadkerten született, majd évekig Rómában, a Pápai Biblikus Intézetben folytatta tanulmányait, jelenleg pedig Kiskunmajsán szolgál - ő celebrálta az ünnepi szentmisét. Eljöttek Ilonka édesapjának egykori tanítványai, a barátok Bajáról, Szegedről, Vadkertről és Budapestről.
- Remélem, hoztál magaddal nyugtató tablettát... - fordult a plébános ragyogó arccal az ünnepelt felé, miután a másik művész, Kass János életének fontosabb állomásait már ismertette. Richter Ilona ekkor szembesült ugyanis azzal, hogy a néhány éve eltávozott évfolyamtársé mellett az ő szőlőszeme is a fürtbe kerül.
A szentmise után az ünneplő sokaság a templom elé vonult, körülálltuk a bejáratot, majd Koczor György Ybl-díjas szegedi építész méltatta Kass János szerteágazó munkásságát. A művész özvegye és leánya is részt vett a szertartáson.
Richter Ilona pályáját, életének állomásait ezután dr. Csákány Béla matematikus, a szegedi egyetem volt rektora - Ilonka egykori, egyik munkaadója - idézte fel:

A plaketteket az egykori,
Képzőművészeti Főiskola-beli iskola-
társ, Tóth Sándor szobrászművész
készítette

"Bene Qui Latuit, Bene Vixit. Magyarra fordítva a római költő kétezer éves szavait: Az élt jól, aki jól elrejtőzött. Bízvást mondhatjuk ezt Richter Ilonáról, mégpedig - Deo Gratias - jelen időbe áttéve, hiszen itt él közöttünk, saját szavait idézve nyugodalmas szívvel és elégedetten, és ettől a helytől néhány száz méterre, tarjánvárosi kicsiny, de múzeumot idéző hangulatú lakásában ma is alkotó lélekkel dolgozik, ugyanúgy, ahogyan egész életében tette.
A soltvadkerti, szarvaskúti tanyai iskola tanítójának gyermeke Homokországban szerezte életének első tapasztalatait. Ott szerette meg a növényeket és állatokat, amelyeknek aztán egész élete során avatott ábrázolója lett, sok évtizeden át szolgálva ezzel a magasabb tudományt, és tanítva tudni vágyó gyermekeket, felnőtteket. Tehetsége a Képzőművészeti Főiskolán bontakozott ki, amelyet elvégezve hamarosan elnyerte a Munkácsy-díjat, korosztályának olyan kiválóságaival együtt, mint Kass János és Gross Arnold, akikkel fél évszázaddal később közös kiállításon is bemutatta műveit.
Pályája kezdetén a Természettudományi Múzeum, majd a Nemzeti Múzeum munkatársa volt, azután közel másfél évtizeden át Nápolyban a tengerbiológiai állomáson dolgozott. A Földközi-tenger apró élőlényeit a legtökéletesebb eszközzel, saját kezével örökítette meg. De a távolból is gondolt a hazai apró emberekre: ekkor jelent meg először talán legismertebb gyermekkönyve a Pandi nevű mackóról. Hazatérve a Szegedi Tudományegyetem munkatársa lett, és több mint negyven év óta a város és az egyetem polgára. Tudományos illusztrációit nyugat-európai nagyvárosoktól a szegedi akadémiai székházig számos helyen láthatták az érdeklődők.
Munkásságát - többek között - 1983-ban 'Az NSZK legszebb könyve' díjjal ismerték el, majd 1988-ban a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsától 'Az év gyermekkönyv-illusztrációja' díjat nyerte el. Soltvadkert pedig, amelyet szülőföldjeként szeret, tisztel, s ahonnan egy maréknyi homokot mindig magánál őriz, díszpolgárává fogadta, és állandó kiállítást létesített alkotásaiból.
És hogy teljesebb legyen a kép Richter Ilonáról, íme néhány sor A megelégedés fája című, néhány éve megjelent könyvéből: 'Uram, miért nem pihentél meg korábban? Miért nem elégedtél meg a csigaházzal, a csillagokkal és tengerekkel? A fekete és fehér után, a vonalak és foltok után, a színek és formák után mi késztetett megalkotni engem?'
Nem csupán képzőművész az, hanem lírai költő is, akinek a lelkéből ilyen kérdések fakadhatnak."

Kass Jánosné, Tóth Sándor és Richter Ilona az ünnepség után

Tisztelői virágcsokorral köszöntik Richter Ilonkát

                                                                                    (Kép, szöveg: Szűcs József)

Akit mások arcán keresztül ismerünk

Beszélgetés Gáspár Imre karikaturistával

Gáspár Imre karikatúráit előbb ismertem, mint őt magát. Suliba menet az újságos bódénál belelapoztam az Ifjúsági Magazinba, a Magyar Ifjúságba (ezek a szocializmus éveinek "renitens" hazai magazinjai voltak), vagy épp a Fülesbe, amit százezrek vásároltak. Ez utóbbiban világszínvonalú képregények jelentek meg hétről-hétre Zórád Ernő, Korcsmáros Pál és Fazekas Attila rajzaival, és itt is publikált Gáspár... Akiről akkor még nem tudtam, hogy Imre, de a karikatúrái elbűvöltek. Volt valami varázslatos a sima vonalakban, amelyeket ha közöltek a fenti lapok, meg is vásároltam azokat. Kivágtam és eltettem remekbe szabott portréit, így viszonylag hamar elég szép gyűjteményem kerekedett a műveiből.
Kedvenceimet is megrajzolta: Kovács Katit és Psota Irént, Ruttkai Évát és Liza Minnellit... Máig emlékszem kitűnő Pege Aladár-karikatúrájára, de Sinkovits Imre és Kállai Ferenc portréja is felejthetetlen. Szépen kivitelezett karikatúrái voltak, tele ötlettel. Semmi kóc, semmi figyelemterelő maszatolás.

Lelkes gyerek voltam és vagyok, ami egyszer magával ragad, azért hosszan tudok rajongani! Izgatott a karikaturista személye is, akinek nemcsak rajzolt vonalai, hanem a portrék alatti szignója is imponált, a kör alakba rendezett G, Á, S, P, Á és R betűk, melyek a kör közepén, az Á ékezetét mintegy kiegészítve I-ben, keresztneve kezdőbetűjében végződtek.
- Középen az ékezetből lett I betűt az 1980-as években Kaján Tibor karikaturista kérésére helyeztem el a szignómban - emlékszik vissza a művész. - Ő ugyanis rajongott Gáspár Antalért, aki a 20. század első felének egyik legjelentősebb politikai karikaturistája volt, és Kajánt zavarta volna, ha engem összekevernek vele. Gáspár Antal azonban még 1959-ben elhunyt, ráadásul én egész más jellegű karikatúrákat készítek, mint ő, úgyhogy egy idő után mégis elhagytam az I-t, és visszaminősítettem ékezetnek.

Első találkozásunk idején Gáspár Imre a Móra Kiadó képszerkesztője volt, én pedig mint középiskolás, az Ifjú Nyomdász szerkesztője, amely az 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet (nyugodjék békében!) újságja volt. Akkor folytatott beszélgetésünk ott jelent meg. Később, amikor már Békéscsabán dolgoztam, a Kner Nyomdában, és a vállalati laphoz is lett némi közöm, újabb kérdésekkel kerestem meg Imrét. Majd önálló kiállításra kértük fel, melynek anyaga a Kner Nyomda kiadásában egy minikönyvben is megjelent.
Azóta újabb pár év telt el, noha nem látszik rajtunk, és a Gáspár-karikatúrák ma is ugyanúgy elbűvölnek, mint egykor. A vonalak talán még elegánsabbak, még kifejezőbbek, csöndesek és frissek, mint amilyennek megismerték az olvasók az 1960-as évek vége felé.
Gáspár Imre 2017-ben kettős évfordulót tart - mindkettő kerek -, ez alkalomból faggatom ismét. Hadd tudja meg a világ, ki rejtőzik - mások arca mögött...

H. Ch. Andersen

- Mikor kezdtél rajzolni?
- Már az általánosban. A rajzórák a kedvenceim voltak. Az iskola második emeletén akkoriban üvegezett tablók sorakoztak, ahol a diákok legjobb rajzai szerepeltek évekre visszamenőleg. Számos "művem" volt ott kiállítva, még akkor is, amikor már rég gimnazista voltam. Nem esett rosszul... A családomban pedig anyai nagyapám, Köves Vilmos rajzolt nagyon jól, aki egyébként belsőépítész volt.
- Honnan jött az ötlet, hogy éppen portrékat készíts?
- A gimnáziumban kémia és fizika óra alatt halálra untam magam. Ezért a füzet hátsó lapjain megörökítettem a tanáraimat. Na meg osztálytársaimat, akiket ugyancsak könnyű volt lerajzolni, hiszen legtöbbször félig aludtak órán, ezért nem mozogtak sokat... A rajzokkal olyan sikerem volt, hogy rendszeresen megjelentették őket az iskolaújságban. Rájöttem, hogy ehhez van érzékem.
- Volt-e később példaképed a portrérajzolásban, akire felnéztél, aki inspirált?
- Igen! Azok a hazai és külföldi karikaturisták, akik lendületesen, pár vonallal, merész túlzásokkal ábrázolták az alany egyéni karakterét. Nekem is épp ez a stílus feküdt a legjobban. A mottómmá is vált: PÁR vonal = GÁSPÁR-vonal... Sosem vonzottak a fényképszerű, agyonrajzolt, agyontorzított karikatúrák. Szerintem egy karikaturistának nem kell egy fotóssal vetélkednie - az egy másik műfaj.

Gáspár Imre 1967-től több száz portré-karikatúrát publikált a különféle lapokban, folyóiratokban, és mintegy 40 kötetet illusztrált. Ezenkívül kiállítások tucatjain találkozhatott grafikáival a látogató. Aki egyszer is láthatta jellegzetes rajzait, többé nem felejti el a nevét.

"Néha a realista stílust helyezem
előtérbe" - Farkas Ferenc portréja

- A rajzaid vonaltiszták, lendületesek, mindig fekete-fehérek. Tudatosan így dolgozol a kezdetektől, vagy változott a stílusod az évek során?
- A jelzőid igazak, de azért kivétel is akad. Ilyen színes kivétel például egy nemzetközi internetes pályázatra készített Andersen-karikatúrám, vagy a Móra Kiadónál megjelent kémiai (!) témájú színes könyvillusztrációm, amit álnéven rajzoltam... No meg az egyetlen magyar karikaturista vagyok, aki filmben is szerepelt - Várkonyi Zoltán Fekete gyémántok című színes filmjében... Korabeli jelmezbe öltöztetett illusztrátort "alakítottam", és szerepem szerint meg kellett örökítenem a Berend Ivánt megformáló Huszti Pétert. A rajzom a filmben persze fekete-fehérben készült, hiszen abban az időben, melyben a történet játszódik, még nem volt színes újság. Ennyit a színekről.
A stílusom? Változott: továbbra is a tőlem megszokott reális és túlzó eszközökkel, de mindig nagyon pontosan rajzolom meg az ábrázolt személy tekintetét. Amikor ezt eltalálom, akkor lesz jó a rajzom.
- Karikatúráid szerintem mindig realisták, hogy úgy mondjam: szépek. Sohase bántók. Ennek ellenére sikerült-e begyűjtened egy-két sértődést a pályád során?

"Bizonyos rajzaimnál inkább a túlzás
dominál" - Louis Armstrong

- Egyetlen emlékezetes sértődés maradt meg bennem. Amikor katona voltam, két évig folyamatosan rajzoltam a katonatársaimat. Jól jött egy kis zsoldkiegészítés, tudod... Egy alkalommal a legalacsonyabb rangú főnökünk, az őrmester elvtárs megkért, hogy rajzoljam le őt is. Vannak helyzetek, amikor nem lehet nemet mondani... Mikor modellt ült nekem, döbbenten láttam, hogy profilja pontosan olyan, mint egy gorilláé. De hát hogyan visszakozzak? A karikatúra olyan jól sikerült, hogy "honoráriumként" utána vagy fél évig a fóka - katonáéknál így neveztük a felmosórongyot, amit utált mindenki - volt a legközelebbi barátom...
Egyébként én keverem a realista és a túlzó stílust. Például a négykötetes opera-kézikönyvben (Winkler Gábor: Barangolás az operák világában I-IV., és ugyanettől a szerzőtől Operettlexikon I-II. - a szerk.) inkább a realista stílus dominált, csak minimális túlzásokat alkalmaztam. Más rajzaimnál pedig éppen fordítva, inkább a túlzás dominál. A szép jelzőt én úgy értelmezem, hogy szépen van megrajzolva. Valóban, a rajzaimat nagy gondossággal készítem el.
- A portrérajzoláshoz milyen mértékű emberismeret szükséges?
- Nagymértékű. És főleg nagyon jó megfigyelőkészség. Van egy mondás, hogy harminc fölött már mindenki arcára ki van írva, hogy milyen ember. Csak le kell olvasni, mint a gázórát.
- Így járod a világot: ránézel egy arcra a villamoson vagy a repülőn, és gondolatban máris lerajzolod?

Kovács Gyula dzsesszdobművész -
egy portré a sok közül, mely élő modell
alapján készült

- Fejben szinte azonnal! Sokszor megkérdezték már, hogy hogyan rajzolok. Élő modell esetén vastag, cseh grafitceruzát használok. Először felskiccelek egy halvány vázlatot, azután rányomom a ceruzát és vastagon kihúzom, véglegesítem a rajzot. Ha fotó a kiindulási alap, azt hosszan tanulmányozom, igyekszem megfejteni az illető személyiségét, aztán fejben elképzelem és megszerkesztem a rajzot. Végül pontos ceruzarajzot készítek, majd tussal kihúzom.
- Ötven éve rajzolsz, ebből negyven éve ismerjük egymást. A külsőd alig változott, Sajdik is alig öregszik... A humor konzervál?
- Igen, a humor konzervál. És a boldogság is konzervál, hiszen azzal foglalkozom, ami a hobbim, és amit mellesleg nagyon szeretek.
- Csendes, szemlélődő típus vagy, aki - nekem úgy tűnik - befelé él. Ez a hasznos természet a jó karikatúrához?
- Ennyire látszik... A legtöbb karikaturista ilyen, szemlélődő, megfigyelő, kicsit filozofikus típus. És mivel a műfaj nem örvend túlzott elismerésnek, van egy adag egészséges düh is minden karikaturistában.
- Hol jelennek meg a rajzaid mostanság?
- Ahogy írtad feljebb, több száz rajzom jelent meg a lapokban korábban. Közben könyvillusztrációkat készítettem, erről is volt szó. Évente létrejön három-négy kiállítás Budapesten vagy vidéken, ezekre folyamatosan készülök. Mostanában a Colosseum Csoporttal állítok ki. Legújabb tárlatunk a Radnóti Miklós Művelődési Központ Rockmúzeumában látható, augusztus végéig.
Van egy saját könyvsorozatom is, a KÉPSOR. Írom, rajzolom, szerkesztem és tördelem. Eddig hét kötet készült el, melyből négy már nyomtatásban is megjelent, és valamennyi elérhető az interneten. A nyolcadikon most dolgozom: A jazz zene hazai és külföldi csillagai címmel. Érdekessége, hogy ebben nem csak az én rajzaim lesznek.
- Milyennek látod ma, 2017-ben a magyar karikatúra helyzetét?
- Ez a kis ország tele tehetséges karikaturistákkal, akik szakajtószám nyerik a díjakat külföldön és itthon is. A szakmai szervezetekben és a személyes kapcsolatokban is állandóan a jobb elismerésért, méltóbb díjazásért harcolunk folyamatosan, évek óta. Ez fárasztó és sokszor lehangoló foglalatosság, de mindig reménykedem, hogy jobbra fordulnak a dolgok.

Gáspár Imre karikatúrája -
önmagáról

- Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre! Légy bátor, és rajzold le - önmagad!
- Bátor voltam. Tessék!
- Köszönöm szépen!                                                                          Szűcs József

Szalma Edit: A karácsony meséje

Szalma Edit

Szalma Edit grafikusművész számára a karácsony az együttlét, a nyugalom és a család ünnepe.
Addigra a mesekönyv-illusztrációk elkészülnek, az új kötetek a könyvesboltok kirakatába kerülnek, és a szállingózó hópihék között új képek, új mesék gondolata kap szárnyra...

Azt mondják, nincsenek véletlenek. Egy évvel ezelőtt, amikor megfogalmazódott bennünk idei karácsonyi képeslapunk gondolata és az, hogy milyen jó volna Szalma Editet megnyerni az "ügynek", még nem tudtuk, milyen lépések vezetnek el ahhoz, hogy e célunkat elérjük. Aztán elmentünk egy téli tárlatra, ahol - minden előzmény nélkül - szembe találtuk magunkat a művésszel. Ötletünket meghallgatta és azonnal igent mondott felkérésünkre.
- Készítek majd pár skiccet - válaszolta -, azok alapján kiválaszthatják a megfelelőt.
Bár nem adtunk hangot meglepetésünknek, jó érzéssel töltött el a választás lehetősége. Mint a várakozó gyermekek, jóleső izgalommal vártuk, hogy az ígért vázlatok befussanak. A várakozás ideje alatt lelki szemeinkkel csodaszép Szalma Edit-képeket láttunk: színeket, alakokat, téli tájat, angyalt, családot, hóesést...

E vázlat alapján választottuk ki Galériánk ez évi karácsonyi üdvözlőjét...

Öt kis skicc érkezett aztán egy szép napon, belőlük került kiválasztásra az egyik. A kék különféle árnyalataiba sötétedő házakkal, az egyik ház ablakában karácsonyfa előtt mosolygó családdal - és az angyallal, aki apró szárnyain mosolyogva közeledik a hókristályos égbolt alatt, csengővel a kezében.
- A gyerekkoromra emlékeztet... - tette el a már elkészült képeslapok egy példányát az ismerős hölgy a szomszédos cukrászdában. - Annyira szép!

...és az elkészült festmény.

Szalma Edit elárulta, hogy gyermekkora karácsonyi hagyományaira az évek során új tradíciók épültek. Az egyik ilyen újabb, immár valóban hagyománnyá váló történet egyik kedves barátnőjéhez köthető, aki - mivel még nem volt készen a konyhája - megkérte Editet, hadd süsse meg náluk az ünnepi bejglit... Együtt fogtak hát hozzá, készültek a mákos és diós rudak az egyik és a másik család számára is. A konyhabútor, persze, már régen megvan, de a bejgliket azóta is közösen sütik hol a barátnő, hol Szalma Editék konyhájában. Fontos eseménye lett ez is barátságuknak és a közelgő karácsonynak.

Galériánkban már sok-sok lapot nyújtottunk át ajándékba az idén készültből is. Nemsokára minden kedves művész partnerünknek elviszi a postás, és az idén kap belőle valaki, aki - ahogy a facebookon olvasni lehetett - talán Európa egyik legmagányosabb kisfiúja. Aron Anderson ugyanis egy skót településen él, ahol - hogy, hogy nem - ő a helyi iskola egyedüli tanulója. Édesanyja tette közzé a hálón, hogy aki akar és tud, küldjön karácsonyi üdvözlőlapot Aronnak, tegye ezzel széppé és emlékezetessé 2015 karácsonyát a kisfia számára. Aron Andersonnak ma postáztuk a borítékot, amelyben ott lapul egy neki szóló karácsonyi üdvözlet, melyet Magyarország egyik csodálatos meseillusztrátora, Szalma Edit festett az idei esztendő karácsonyára.

ÖRÖMÜNNEP * Gross Arnold galériájának megnyitóján jártunk

Családi összefogás hívta életre a Kossuth-díjas grafikusművész bemutatótermét

A budapesti Gross Arnold Galéria és Kávézó bajárata

Gross Arnold a megnyitó után
fáradhatatlanul dedikált a rajongóknak

Gross Arnold kétségtelenül az egyik legnépszerűbb hazai képzőművész. Munkásságára hosszú évtizedek óta odafigyel a művészetszerető közönség. Nyilatkozta is nemrég:
- Engem a jó értelemben vett polgári érdeklődés tart el.
A grafikus egyike annak a 69, korábban már Kossuth-díjban részesült művésznek, akik átvehetik A Nemzet Művésze kitüntető címet 2014 őszén.

Volt idő, amikor szerették volna kiiktatni személyét a magyar képzőművészetből, de olyan ismertsége volt már akkor, hogy az effajta kísérletek rendre kudarcba fulladtak. Máskor szerették volna lehetetlenné tenni, ezért gyakorlatilag megakadályozták, hogy műtermében dolgozni tudjon.
Persze, mindez már a múlté, sok év telt el azóta. Gross pedig azóta is jelen van a magyar művészeti életben, sokunk örömére, gáncsoskodóit pedig már rég betakarta a feledtető múlt jótékony homálya...

2014. szeptember 20-án, szombaton délután Újbudán, a Bartók Béla úton az idős művész vágta át annak a kis galéria-kávézónak a szalagját, amelyet ő maga is akkor látott először. Fia, a belsőépítész Gross András valósította meg azt az álmot, amely megkoronázta a Kossuth-díjas alkotó életművét: önálló, saját galériája nyílhatott.
Gross Arnold, aki november 25-én tölti be 85. életévét, élénken vett részt a megnyitó ünnepségen. Figyelte és mosollyal, tágra nyílt szemmel vagy komolyan reagálta le Szepes Hédi művészettörténész méltató szavait. Később muzeológus rokonával, dr. Kovrig Nagy Ádámmal folytattak bensőséges beszélgetést a pálya és az életút komolyabb vagy humoros emlékeiről.

Öröm számunkra, hogy Galériánk is jelen lehetett a Gross Arnold Galéria megnyitásán, amely a jövőben bemutatóteremként, könyvtárként, kiállítóhelyként és kávézóként is várja a művészetbarátokat.

Hangulat, kép

Minőségi enteriőr kialakítása iparművészeti alkotásokkal: üveg lámpával, kerámia figurákkal és egy szép festménnyel. Ehhez hasonló hangulatot magunk is könnyen teremthetünk otthonunkban szép tárgyakkal és jó ízléssel.